It’s the translated version. Original is here: https://www.schneier.com/blog/archives/2015/06/why_we_encrypt.html

  Bruce Schneier

A titkosítás megvédi adatainkat. Védi az adatainkat, amikor számítógépeinken és adatközpontokban ül, és védi azokat, amikor azokat az interneten továbbítják. Védi a beszélgetéseinket, legyen az videó, hang vagy szöveg. Védi a magánéletünket. Védi névtelenségünket. És néha megóvja az életünket.

Ez a védelem mindenkinek fontos. Könnyű belátni, hogy a titkosítás hogyan védi az újságírókat, az emberi jogok védelmezőit és a politikai aktivistákat az autoritárius országokban. De a titkosítás megvédi a többiünket is. Védi adatainkat a bűnözőktől. Védi a versenytársaktól, a szomszédoktól és a családtagokatól. Védi a rosszindulatú támadóktól és a balesetektől.

A titkosítás akkor működik a legjobban, ha mindenütt jelen van és automatikus. A leggyakrabban használt kétféle titkosítás – https URL-ek a böngészőben, és a kézibeszélő-link a mobiltelefon-hívásokhoz – annyira jól működnek, mert nem is tudják, hogy ott vannak.

A titkosítást alapértelmezés szerint mindent be kell engedélyezni, nem pedig olyan funkciót, amelyet csak akkor kapcsol be, ha valami olyat csinál, amelyet védeni érdemes.

Ez fontos. Ha csak a titkosítást használjuk, amikor fontos adatokkal dolgozunk, akkor a titkosítás jelezi az adatok fontosságát. Ha csak a disszidensek használnak titkosítást egy országban, akkor az ország hatóságai egyszerűen azonosíthatják őket. De ha mindenki állandóan használja, akkor a titkosítás már nem jelent jelzést. Senki sem különbözteti meg az egyszerű csevegést a mélyen magánbeszélgetéstől. A kormány nem tudja elmondani a más népesség disszidenseit. Minden alkalommal, amikor titkosítást használ, megóvsz valakit, akinek ezt életben maradásához kell használnia.

Fontos megjegyezni, hogy a titkosítás varázslatosan nem jelent biztonságot. A titkosítás megsértésének sokféle módja van, és ezeket a címsorokban rendszeresen látjuk. A titkosítás nem védi a számítógépet vagy a telefont a feltöréstől, és nem is védi a metaadatokat, például az e-mail címeket, amelyeket titkosítatlannak kell hagyni, hogy leveleit kézbesíteni lehessen.

A titkosítás azonban a legfontosabb magánélet-megõrzõ technológia, amely rendelkezésünkre áll, és egyedülállóan alkalmas a tömeges megfigyelés elleni védelemre – a kormányok ezt teszik a népességük ellenõrzésére és a kiszolgáltatott áldozatokat keresõ bûnözõkre. Ha mindkettőt arra kényszerítjük, hogy az egyének elleni támadásaikat megcélozza, megvédi a társadalmat.

Ma a kormány visszatér a titkosítás ellen. Sok ország, az olyan államoktól kezdve, mint Kína és Oroszország, a demokratikusabb kormányokig, mint például az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság, vagy olyan politikákról beszél, vagy olyan politikákat folytat, amelyek korlátozzák az erős titkosítást. Ez veszélyes, mert technikailag lehetetlen, és a kísérlet hihetetlen károkat okoz az internet biztonságának.

Ennek mind két erkölcse van. Az egyik: arra kényszerítjük a vállalatokat, hogy alapértelmezés szerint mindenkinek biztosítsanak titkosítást. Másodszor, ellen kell állnunk a kormányok azon kéréseinek, hogy gyengítsék a titkosítást. Bármilyen gyengítés, akár a törvényes bűnüldözés nevében is, mindannyian veszélybe kerül. Annak ellenére, hogy a bűnözők profitálnak az erős titkosításból, sokkal biztonságosabbak vagyunk, ha mindannyian erős titkosítással rendelkezünk.

Ez eredetileg a Securing Safe Spaces Online (Biztonságos helyek biztosítása online).

SZERKESZTVE HOZZÁ: A múlt hónapban  egy ENSZ-beszámolót írtam blogról, amely a titkosítási technológiáknak az emberi szabadsághoz fűződő jelentőségéről szól világszerte. Ez az esszé a kísérő dokumentum előszava:

A különleges előadó jelentése megállapításainak alátámasztására a Adatvédelem nemzetközi, a Harvardi jogi iskola Nemzetközi Emberi Jogi Klinika és a 19. CIKK kiadta a mellékelt füzetet, Biztonságos helyek biztosítása az interneten: Titkosítás, online névtelenség és emberi jogok, amely feltárja az online titkosítás és névtelenség korlátozását célzó intézkedések hatását négy konkrét országban – az Egyesült Királyságban, Marokkóban, Pakisztánban és Dél Koreában.